Hát az utóbbi időben jól elhanyagolódott a blog. De most, egy reptéren dekkolva próbálom behozni a lemaradást. Júniusban a Dingle félszigetre látogattunk. Többek által – pl. kösz Ági – erősen javasolt úti cél Írországban. A túra jól kezdődött, a szállásunkat nagy hüledezések közepette foglaltuk el: kilátás a tengerpartra, legelő, tehenek, ízlésesen és igényesen berendezett szobák – ez igen. A végtelen hosszúnak tűnő homokos tengerpartra a legrövidebb úton, tehenek között juthattunk el.

Persze sok időt nem akartunk a házban tölteni. Tanakodtunk, hogy melyik közeli szigetre menjünk kirándulni: a könnyen megközelíthető Blasket Islands-ra vagy a szebbnek ígérkező (világörökség, Star Wars forgatási helyszín), de nehezen megközelíthető és gyerekeknek nem ajánlott Skellig Michel-re? Végül a Blasket mellett döntöttünk és nagyon nem bántuk meg. Egy napi cuccal felpakolva, kellemes, fél órás hajókázás után érkeztünk a szigetre – ragyogó napsütésben.

A sziget a 70-es évekig lakott volt, aztán az ott maradt kevés lakost gazdasági (ellátási) okokra hivatkozva illedelmesen megkérték, hogy költözzenek egy nagyobb szigetre. Jelenleg egy meglehetősen mókás kávézó és egy hostel működik. Van viszont csodás tengerpart és csodás helyeken lehet sétálgatni. Mi – kávézó után – a tengerparton kezdtünk, majd jól ott ragadtunk egész délután. A gyerekek a 12 fokos hőmérséklet ellenére megmártóztak a vízben, majd vagy 10 km-t rohangáltak fel-le a hullámok elől menekülve. Ja meg persze homokcsúszdát is építettek. Én vittem magammal neoprén ruhát, hogy kicsit gyúrjak a nyílt vízi úszásra. Ment is kb 10 percig, aztán fókák személyében társaságom akadt, így a nagy edzés abbamaradt és inkább a fókákkal barátkoztam. A legkíváncsibb egyed 2 méter közel jött. Álltam és mozdulni sem tudtam. Persze nem is ajánlatos, mert az itteni fókák – annak ellenére, hogy elég nagyok, különösen a víz alatt szemlélve őket – félénkek és gyorsan odébbállnak, ha az ember hirtelen mozdulatot tesz. A szigetnek egy másik, turisták által nehezen megközelíthető részén szoktak tanyázni. Brig is lelkesen barátkozott, hasonló sikerrel. Szuper napunk volt.

Másnap meglátogattuk Dingle városában a helyi akváriumot, majd ismét hajóra szálltunk és az egyik legnagyobb helyi látványosságot, a delfint kezdtük üldözni. Elég komikus, amikor lelkes turistákkal teli hajók nyélgázon megindulnak az öböl túlsó felén felbukkanó delfin felé, hogy oda érve a delfin pár másodpercre megmutatja magát, lebukik és pár perccel később az öböl másik részén jön fel újra. És az egész kezdődik elölről. Hát, legközelebb valami ennél értelmesebb programot választunk.

Ha már itt voltunk, kihasználtam az alkalmat, és a szeptemberi Dingle Marathon útvonalát is bejártam bicajjal (véletlenül az is volt nálam). Ha jó idő lesz, akkor szuper lesz itt futni. A parti utakról gyönyörű a kilátás az óceánra, de a Conor Pass-on való átkelés nem randa. Brig a tengerparton mezítlábas futással ütötte el az időt.

Hazafelé megálltunk az egyik legmenőbb strandon, Inch Beach-en. Elég esős-borongós volt az idő, így a szörfözéshez nem volt túl nagy kedvünk.

Inkább továbbálltunk a Killarney nemzeti parkba, ahol egy skanzenben megnéztük, hogyan élt a parasztság a 100-150 évvel ezelőtt. A gyerekeknek vízhólyagosra simogatták az állatokat, sőt, még tehenet is fejtek (igen, Matyi is!!!).