Avagy Ír Középtávú Triathlon Bajnokság, 2015. Idén minden összeállt ahhoz, hogy végre elkezdjem a triathlon versenyzést, így kora tavasszal beneveztem két versenyre. Az első verseny egy rövidebb, olimpiai táv lett volna Athy-ban, de akkor olyan beteg voltam, hogy gondolni sem tudtam sportolásra. Így mindjárt egy középtávú (más néven fél ironman, vagy 70.3) versennyel indult a triathlonos pályafutásom. 1,9 km úszás, 90 km bicaj és a végén 21 km futás. A cél az volt, hogy ezt 6 óra alatt csináljam meg.  Szombaton átvettem a rajtcsomagot, majd vasárnap, szinte hihetetlen módon, de valahogy sikerült időben a verseny helyszínére érnünk. Előző este persze a szokásos szénhidrát + folyadék + magnézium kúra mellett összeállítottam a felszerelést is. Ezen a versenyen a szokásostól némileg eltérő módon történt a depózás: a cuccokat nem a bicaj mellé kellett pakolni, hanem volt egy BIKE és egy RUN puttonyba, így ezeket tapasztalan nélkül, de legjobb tudásom szerint összepakoltam.

A verseny reggelén szépen sütött a nap, a rajt előtti várakozás során barnultunk is pár árnyalatot. A víz – Shannon folyó – meglepően kellemes hőmérsékletű volt és a sodrása sem volt erős, köszönhetően egy duzzasztógátnak, valamint az előző hetek – ír viszonyokhoz képest – csapadékszegény időjárásának. Személy szerint az úszástól tartottam a legjobban, de rajt után minden félelmem eloszlott és saját, kényelmes tempómban úsztam le a távot. Persze néha belekeveredtem némi víz alatti karatéba, volt olyan is, hogy az egyik sporttárs a hátamon próbált úszni. Ilyenkor az ember kicsit intenzívebb lábtempóval lerúgja magáról a terhet és próbálja elkerülni a magasabb népsűrűségű részeket. Közben arra is volt időm, hogy a mederfenék növényzetét tanulmányozzam és közelebbről szemrevételezzem a hídpilléreket. Ja és nem tévedtem el! 34 perc alatt úsztam az 1900 métert.

Vízből kijövet lelkes szurkolótáborom fogadott. A depóba futás közben megkezdtem a vetkőzést. Ebben segítségemre volt a mögöttem érkező hölgy, aki a neoprénem zipzárját váratlanul lehúzta (a képen látszik is a keze). Illedelmesen megköszöntem neki, de kértem hogy ne folytassa, mert komoly párkapcsolatban vagyok. Felvettem a depó füves részén gondosan elrejtett BIKE puttonyt, majd az öltözősátorban töltöttem pár percet: neoprén le, cipő, sisak, rajtszám fel, majd futás a bicajhoz. Na, ekkor kezdett zuhogni az eső. Hej! Az első fél órában teljesen eláztam, pontosabban még vizesebb lettem. Utána kisütött a nap és nyugalomban tekertem a dimbes-dombos Midlands-en. A triathlon versenyek bicajos részén nem lehet bolyozni, tehát illik tisztes távolságot tartani az előttünk haladótól és nem kihasználni a szélárnyékot. Az előzés persze felmentést ad. Igyekeztem tempósan menni, jó érzés volt a milliós bicajokon tekerőket megelőzni. Ja igen, bicaj: a versenyre feltettem a könnyebb kerékszettet és egy aero kormányt. Ez utóbbi áramvonalas, de ugyanakkor kissé kényelmetlenebb pozíciót biztosít. Mivel túl sok időm nem volt tesztelni az új üléspozíciót, elég találomra állítottam be mindent. A beállítás olyan 50 km-ig jó is volt, utána már elkezdtem „fészkelődni”, kényelmesebb üléspozíciót keresni. A végére teljesen elfáradt a hátsóm, megváltás volt leszállni a bicajról. Szóval a beállításon még dolgozni kell. A 90 km-t 2 óra 40 perc alatt tekertem le, közben megettem a bicajra előre felragasztott 3 gélt.

A depóban leraktam a bicajt, felvettem a futós puttonyt. Ez a váltás már gyorsan ment, csak cipőt cseréltem és némi gélt vettem magamhoz. Aztán mentem is a városban kijelölt 7 km-es köröket futni. Az első 5 km-en még nem állt át a lábam a bicajozásról a futásra, az alsó lábszáram mintha betonból lett volna. Aztán szépen fellazult és onnantól futottam a saját tempóm. Mivel a szeretett Pearl Izumi cipőm kezd kilyukadni, a versenyen már egy Mizuno Hitogami-t használtam. A versenyközpontban továbbra is lelkes – ekkor már túl voltunk a 3 órán – család biztatott, de a városban is sok szurkoló volt. A legjobb fej egy katona volt: a laktanya előtt ácsorgott és a szája sarkából vetette oda a „Well done!”-t. Majd a második körben az előttem futókat beengedte a laktanyába, és megengedte nekik, hogy a kerítést belülről lehugyozzák. Azt hiszem, ez jól jellemzi az ír hadsereg csapásmérő képességét. Menet közben már ittam egy kólát is, meg persze vizet és energiabogyót. A 15-16-odik km elég nehéz volt, de aztán már éreztem, hogy közel a vége és jó lesz az időm is. A 21 km-t végül 1 óra 34 perc alatt futottam le, az egész versenyt pedig 4:56 perc alatt teljesítettem, ami a korcsoportomban a 16. helyezést jelentette. Első versenynek nagyon kellemes volt, ha az edzések mellett odafigyelek a váltásokra, a bicaj beállítására és a futás elejére, akkor még bőven javíthatok ezen az időn.

Fáradnak a szurkolók is.

A depóban egy kisebb afrikai ország éves GDP-je parkol.