A hosszú nyaralás után első Írországi kirándulásunk Kerry megyébe vezetett. A Dingle félszigeten tett korábbi látogatásunk után elhatároztam, hogy lefutom a Dingle Marathont. Tehát ez volt látogatásunk egyik oka. A másik, hogy Kerry többi részén is egy kicsit szétnézzünk.

Pénteken munka után indultunk Tralee-be. Nagyon sokan Írország egyik legnagyobb művészeti és zenei fesztiváljára, az Electric Picnic-re igyekeztek az M7-en autópályán, így az első 100 km-t igen lassan tettük meg. Kilóméterenként álltak az autók és buszok (!) a leállósávban, ahol a lelkes partyarcok az útközben elfogyasztott sört engedték ki magukból. A nyertes az a raszta fiatalember lett, aki a lépésben haladó autósor felé fordulva, integetve és mosolyogva könnyített magán. Későn érkeztünk Tralee-be, a már alvó gyerekeket átpakoltuk az ágyakba, majd a másnapi versenyre való készülődés után mi is gyorsan lefeküdtünk. Másnap korán indultunk, mivel 9-kor rajtolt a Dingle Marathon.

Eredetileg ez lett volna a verseny, ahol próbálok egy 3:00 – 3:10 körüli időt futni, de időközben úgy alakult, hogy a Dublin Marathonon is el tudok indulni Brigivel együtt, szóval inkább oda időzítem majd a rakétákat. Jobb is, mivel Dingle dimbes-dombos, Dublin pedig sík, tehát ez utóbbi gyorsabb pályának ígérkezik. Ennek megfelelően az volt a terv, hogy az egyszerűség kedvéért 3:30-as időt futok, tehát 1 km-t 5 perc, 1 mérföldet pedig 8 perc alatt kell teljesítenem. Az időjárással ezúttal sem volt baj, kellemes 13-15 fok volt, szél alig, felhős és napsütéses időszakok váltották egymást az egész hétvégén. A mezőny elejéről rajtoltam, és csak arra figyeltem, hogy ne vigyen el a tömeg, tartsam a kitűzött sebességet. Többé-kevésbé sikerült is, bár néha túl gyors voltam. Persze leginkább a tájra figyeltem, hiszen elsősorban ezért választottam ezt a versenyt. Csodálatos, mint ahogy arról a korábbi bejegyzésben már írtam. Csak az utolsó 4-5 km volt unalmas: egy teljesen egyenes, magas fákkal szegélyezett szakasz volt, ahol csak a távoli (és nagyon lassan közeledő) kis emelkedőt bámultam. A verseny pompás hangulatához nem csak a táj szépsége, hanem a helyiek biztatása és vendéglátása is nagyban hozzájárult. A hivatalos frissítőpontokon kívül a házaik előtt álldogáló, szurkoló helyiek vizet és kaját is osztogattak. Olyan kedvesek voltak, hogy nem tudtam visszautasítani a felkínált piros, hal alakú, de málna ízű gumicukrokat. Végig minden rendben ment, nagyon jó hangulatban, könnyedén futottam, a „fal effektus” is elmaradt és végül 3:23:52 idővel a 22. helyen fejeztem be a versenyt. Haladóknak: átlag pulzus 159, max 174, átlag sebesség 4:48 min/km, max 3:40 min/km. Felszerelés: a védett korba (öregszik, de még nem szabad kidobni) lépett Pearl Izumi cipő, újdonságként egy CEP kompressziós szár, és Brig kölcsönadta a Polar RC3 GPS óráját.

Valahol

Közös befutó,boldogság

A verseny utáni rövid pihenőt követően a közeli, már ismert Inch Beach-re mentünk abban a reményben, hogy Brig szörfözhet egy kicsit. Az idő azonban továbbra is pompás volt, így hullámok híján Brig a szörfözés helyett futott, a gyerekek homokoztak, játszottak én meg szimplán csak döglöttem.

Ugyan itt már készült egy kép kevésbé ideális körülmények között

Megvan az összhang

Mimi alkot

Jobban fut, mint szörfözik - egyenlőre

Késő délután tovább gurultunk Kells felé, ahol egy pompás házat sikerült bérelnünk. 3 hálószoba, pazar kilátás a tengerre, kandalló, segítőkész, nagyon kedves tulaj (aki persze nem ott lakik, csak átjött üdvözölni). Az étkezőben otthon sütött kalács (scone), házi lekvár, vaj, a hűtőben tej várt. Nem rossz.

Erősen elgondolkodtunk azon, hogy másnap elhajózunk Skellig Michael szigetre (ezt a múltkor kimaradt), de végül – elsősorban a gyerekek miatt – most is kihagytuk. A szigetre kb 1 órás hajóút vezet, a madarakon, romokon és a látványon kívül nincs semmi, szóval a gyerekek számára nem lett volna valami izgi. Inkább a félsziget déli csücskére autóztunk és meglátogattunk egy csokoládégyárat, majd a ragyogó időre való tekintettel ismét a tengerparton töltöttünk jó pár órát.

Ott a háttérben a Skellig szigetek

Két malac

Easy like Sunday morning

A következő nap kettévált a csapat: Brig és a gyerekek a Kells House and Gardens-be látogattak, majd a Rossbeigh félszigetre mentek. Én korai indulással a Ring of Kerry-t (a félszigeten körbevezető út) tekertem végig. Ugyanis teljesen véletlenül volt nálam egy bicikli.

A gyerekek pompásan szórakoztak a parkban fából kifaragott állatok megmászásával, meg persze a standard ide-oda rohangálással.

Én meg csak tekertem, tekertem, tekertem. Eredetileg úgy terveztem, hogy Kells-ből indulva az óramutató járása szerint teljesítem a kört, tekintettel arra, hogy így éppen szembe megyek a nagyobb fogalommal. Aztán a terv változott, mivel hétfőn, utószezonban nem volt nagy a forgalom, így az órával szembe tekertem. Voltak unalmas szakaszok is, de nagyrészt szép és változatos tájon vezetett az út. Változatos minden tekintetben: van sík és már-már meredek, tengerparti és hegyi szakasz, sima és rossz minőségű burkolat. Kerékpársávval csak egy rövid szakaszon találkoztam, kerékpárút nincs (csak tervben).

Elnézést a gyenge fotók miatt, de csak egy apró gépet vittem magammal, ami ráadásul folyton bepárásodott a Mesterbike mezem hátsó zsebében.

Waterville kora reggel, Chapin a szokásos deszkás gatyájában, és a Tarmac

N70 - Ring of Kerry

Kicsit emelkedik már

Na, megvan a helyem

Killarney National Park

Az írek nyugodtan vezetnek, de itt-ott elég sok "donut"-ot (ahogy ők hívják) rajzolnak (Molls Gap)

Killarney National Park tavai a Molls Gap felől nézve

Bicaj a király.

Hallépcső fekete öves halaknak

Blackwater és egy kellemes híd mondjuk Sitku úrnak

King Puck szobra, Killorglin

Csak rövid pihenőket tartottam, a marathonon zsákmányolt géleket és energiaszeleteket tömtem magamba. Kb 100 km után kezdtem érezni némi fáradságot, de meglepő módon hát- vagy derékfájást, seggzsibbadást nem. Végül kicsit több, mint nettó 6:16 órás, 163 km tekerés és 1300 m szint után érkeztem Rossbeighs Beachre. Hamarosan Brigiék is befutottak és kezdődhetett a homokdűnék megmászása. Hazafelé indulás előtt, a „kinek van több homok a cipőjében” versenyt meglepő módon Matyku nyerte. Nem is értjük hol tárolta az apró cipőjében azt a rengeteg homokot.

Rossbeighs Beach (credit: rossbeigh.com)

Ezzel sajnos véget is ért a pompás kirándulásunk. Kerry megye továbbra is a kedvencünk. Ha lehet, később még egyszer visszajövünk, de a következő célpont Sligo és Mayo megyék lesznek a nyugati parton.