The English version is at the end of the post.

Április második hétvégéjét a nyugati parton, pontosabban Connemara környékén töltöttük. Lassan ide is megérkezik a tavasz (nagyon lassan), így elkezdjük bejárni Írországot. Connemarara pedig azért esett a választás, mert még az év elején beneveztem a Connemarathonra.

Szombaton először elmentünk Galwaybe. Az autópályán suhanva viszonylag unalmasnak tűnt az ország középső területe, itt meg sem álltunk. Kivéve az autópálya rövid PPP szakaszain felállított két fizetőkaput. Sötét középkor. Galwayben először a marathon rajtcsomagot vettük fel egy bevásárlóközpont sportboltjában. Ez elég veszélyes, mivel az írek (is) szeretnek hétvégén autóval vásárolni menni, így a bevásárlóközpontok környékén iszonyat dugók alakulnak ki. De a közlekedési szokásaikról majd írok később.

A rajszám megszerzése után a belvárosba mentünk kicsit szétnézni. A belvárost folyók, csatornák darabolják és persze ott a tenger is. Sok a víz és ez kellemes hangulatot biztosít. A Corrib folyó partján sétáltunk, pontosabban van itt egy másik „folyó” is, a Friars, ami összesen kb 500 m hosszúra sikerült.

Valójában egy csatorna és azért érdekes, mert a Corribnál magasabban fekszik. A Lonely Planet a város egyik fő látványosságaként említi a Spanish Arch-ot, ami egy régi kőfal, boltívvel. Számomra annyira érdektelen volt, hogy elfelejtettem lefotózni. Inkább bementünk a városi múzeumba, ami meglepően jóra sikerült, még az időközben teljesen megmakkant gyerekeket is le tudta kötni (közben kint esett egy kicsit az eső, de ezt már meg sem kell említeni).

 Friars

Home town

WFD szerint erősen módosított víztest.

Régi és új + a víz Galwayban

A motor mellett érdemes megfigyelni jobb oldalt a felnire tekert slagot. Ismerős?

Piros

"Galway hooker" típusú ribancvitorlás a múzeumban

Itt még unalmas és lapos a táj.

Kolbászoltunk még egy kicsit a sétálóutcákban, majd a panorámás tengerparti úton nyugat felé indultunk, majd észak felé fordultunk és elérkeztünk Maam Crossba, ahol a másnapi marathon befutója volt. A táj elég fura, mocsaras legelők vannak mindenfelé, amiket iszonyatos mennyiségű kővel szórt valaki tele. Az helyiek többnyire írül beszélnek (ez mára szinte csak erre a vidékre jellemző, máshol alig beszélik) és a főváros környékén megszokott kétnyelvű (ír és angol) táblák helyett is csak egynyelvű (nyilván kitaláltad: ír) táblák vannak. A szállásunk felé autózva meg tudtam nézni a kijelölt táv egy részét.

Kezd jobb lenni.

Itt már elkezdtek nőni a hegyek és szaporodni az út mellett – majd az úton is – a birkák, meg persze az esőfelhők. A Killary fjord partján lévő szállásunkra is szakadó esőben érkeztünk. Ajjaj, hát ettől tartottam.

 

Marathon

Ugyanis a Connemarathon nem egy átlagos, városi marathon. A pálya gyönyörű vidéken halad keresztül, települést alig érint, ugyanakkor elég jelentős szint van benne és az időjárás teljesen kiszámíthatatlan. Előtte napokig rá voltam tapadva a netes időjós oldalakra, de aztán szóltak, hogy tök felesleges. Erre a térségre senki sem mer előrejelzést készíteni. A verseny honlapja is szűkszavúan csak ennyit javasol: „We suggest you dress as if it is going to be cold and wet.” Kösz. Az izgalom akkor hágott a tetőfokára, mikor vacsora közben a jég kezdett el kopogni az ablakokon. Nem volt több kérdésem. Egykedvűen hidratáltam és magnézium tabletták eszegetésével ütöttem el az időt.

Másnap reggel a környező hegyek tetejét hó borította, viszont nem esett és a szél is gyenge volt.

Szurkolótábor. Matyku azt írná a papírra, hogy "Hajrá Apa!". Egyenlőre marad üresen.

Lough Inagh és a havas hegyek

 A képen nem (csak) én vagyok vicces, hanem inkább a jobb szélen narancssárgában a tóba hugyozó sporttárs.

Brigiék elvittek a rajtig, ahol mindjárt egy magyar srácba botlottam. A rajt a Lough Inagh tó partján volt. Jobban nem lehet körülírni, mert pár korláton, toitoi wc-n, futókon és az időmérő kapun kívül az égvilágon semmi nem volt ott. A céltól visszafelé mérve pont ide adta ki a 26,2 mérföld. Kész. Mondjuk nem is hiányzott a rikácsoló szpíker, pláne nem Update Norbi és kedve neje pucsításokkal tűzdelt bemelegítő gyakorlatsora. Rövid ácsorgás után el is lőtték volna a rajtot, de pisztoly híján csak egy hangosbemondón keresztül szóltak, hogy most már fejezzük be az idióta egyhelyben ugrabugrálást és távozzunk. A terv az volt, hogy átlag 8 perc/mérföld sebességet tartva 3:30 körül futom le a távot. Ja igen, mert itt nem kilométerenként, hanem mérföldenként van pályajel. Haladtam is szépen a mezőny első felében, 7 perces tempóban, gyönyörködtem a tájban. Aztán kisütött a nap. Ettől aztán igen jó kedvem, a táj pedig még szebb lett. Azért erősen gyanakodtam, hogy nem lesz végig ilyen idő. Kezdett a mezőny széthúzódni, így hosszú szakaszokat viszonylag magányosan futottam, amit egyáltalán nem bántam. Féltávig (21 km vagy 13 mérföld) egyenletes tempóban haladtam, Brigiék gurultak mellém néha autóval (a pálya ezen szakasza nem volt lezárva, de a forgalom ezt nem is indokolja) és biztattak.

Leenaun faluban indították a félmarathon mezőnyét, éppen előttünk. Hát ez annyira nem volt jó ötlet, mivel a féltávosok sokan voltak és a mezőny vége lassú is (az ír Dagadt Köcsögök). Alig tudtam átverekedni magam a mezőnyön, ráadásul nézelődni sem tudtam. Mondjuk annyi előnye volt, hogy az egyik komolyabb emelkedőt jelentősebb lassulás nélkül teljesítettem. Közben eszegettem a géleket, iszogattam a 3 mérföldenként osztogatott 2,5 decis palackos vizeket. A nap továbbra is sütött, már 10 fok felett volt a hőmérséklet, így kezdett melegem lenni. Aztán 22 mérföld körül kezdtem fáradni és lassulni, hogy az utolsó nagy emelkedőn már erősen elgondolkozzak az élet értelmén (where the fuck is the finish line???) és rövid időre 10 perc/mérföld sebességre lassuljak. Leküzdöttem hát egy utolsó gélt, összeraktam magam fejben és az utolsó pár mérföldet normál tempóban teljesítve bekocogtam a célba. Itt azért már voltak szurkolók is, bár egy városi versenyhez képest elenyésző számban. Viszont birka több volt, mint például a Városligetben. Na, az lett a vége, hogy a tervezettnél hamarabb, eddigi legjobb időmmel (3 óra 17 perc) 24. helyen értem célba az ötszázvalahány indulóból. És a nap továbbra is sütött! Nagy örömömben bedőltem egy bokor tövébe, műzliszeletet és banán tömve magamba, de hamarosan megjött a brigád és gyorsan indultunk vissza a szállásra, hogy a délután hátralévő részét is hasznosan tudjuk tölteni.

Itt egy pár szó a felkészülésről. A telet elég tisztességesen végigfutottam, az úszást csak januárban hagytam ki, februártól már heti két edzésre járok. E mellett volt bicajozás és egy kevés intervall (bocsánat, résztávos) futás is. A leghosszabb felkészülési edzésem (35 km) éppen Luxembourgban volt, ahol biztató időt futottam. Az utolsó 2 hetet – futás szempontjából – ellazsáltam, de az már nem oszt, nem szoroz. Bátyám jóvoltából karácsony óta nagyrészt egy Pearl Izumi EM Road N1 cipőben futok, ami igen jó választásnak bizonyult: nincs benne semmi hókuszpókusz, de javult tőle a technikám és hosszú távon is nagyon kényelmes, megfelelő csillapítást ad. Az Asics GelNoosa Fast-ot csak rövid, de tempós edzésekre használom.

A verseny után Leenaun-ba, a helyi gyapjúmúzeumba mentünk. Itt sok érdekeset megtudtunk a különböző fajtákról, gyapjúról és a feldolgozás módjáról, az otthonihoz hasonló eszközökről. Szinte mindent ki lehetett próbálni, akár egy pulóvert is köthettünk volna. Ezután Cliffden városkába mentünk. Maga az út és a táj érdekesebb volt, mint a város. (Ez mondjuk sokak szerint az egész országra többé-kevésbé jellemző.) Kicsit kolbászoltunk a kikötőben és az öbölben, majd visszakrúzoltunk a szállásra.

Fjjord, katamarán

Hej!

Útszéli bikra

Ott lapulnak a fűben

A kép közepén tőzegkupacok vannak. Fűtésre használják.

Cliffden kerékpárosbarát város I.

Cliffden kerékpárosbarát város II.

Apálykor simán lehet csiszolni az algát a hajókról (Cliffden)

Másnapra az volt a terv, hogy jó idő esetén átmegyünk Inisbofin szigetére. A jó idő sajnos nem tartott ki, már reggel esett az eső, így jött a B terv. Birkázhatnékunk támadt. Elmentünk hát a Joyce család farmjára, ahol a birkák mellett a terelőkutyák munkáját is megismerhettük. Maga a farm – inkább családi ház jó nagy földterülettel – egy pici hegyi faluban van, tóparton, pompás környezetben, mindentől elég távol.

A telefonon megbeszélt időpontnál hamarabb érkeztünk (olyan ritka ez nálunk mint Parlamentben a hibátlan vagyonnyilatkozat), szóval volt időnk kicsit szétnézni. Aztán megérkezett Joe, a juhász és kutyatenyésztő. Bemelegítésnek kivett két kölyköt a kennelből, amivel a gyerekek jól eljátszottak.

Joe-nak kb 300 birkája, meg vagy egy tucat kutyája van. A birkák a scottish blackface fajtából valók. Ahogy a nevéből könnyen kitalálható, ezek Skóciából származnak és fekete a pofájuk. Az már talán kevésbé evidens, hogy ennek a fajtának a gyapja elég silány minőségű, a húsa viszont ízletes. Tehát inkább ez utóbbi miatt tartják, átlag 10-12 hónaposan mennek a vágóhídra, mert addig lehet bárányként eladni a húsukat. Márpedig itt a bárányhús a trendi, a birkahúst úgy kell hozzávágni a lengyel vendégmunkásokhoz. A teljes birkacsapat gyapjáért tavaly kb 90 EUR-t kaptak. A gyapjú Kínába – hova máshova? – kerül, ahol szőnyeg lesz belőle. A birkák egyébként majdnem egész évben kint vannak a legelőn, úton, útfélen, mindenhol. Évente 5 alkalommal terelik le őket kisebb csoportokban, hogy segítsenek az ellésnél, nyírják vagy éppen beoltsák őket. A birkák önellátók, vemhesség vagy kemény tél idején kapnak csak tápot. Az itteni legelőt több gazda használja, összesen kb. 1000 birka él egy hatalmas területen. A birkákat festéssel különböztetik meg: ugyan azt a színkombinációt használják, de a birka különböző részeire festenek. A birkák tartása önmagában nem túl nagy üzlet, a mérleget itt is az EU támogatások billentik a pozitív tartományba.

Joe a birkák mellett border collie kutyákkal is foglalkozik. A collie-kon kívül csak egy terrier-e van, amit évente párszor felküldenek a legelőre, hogy hideg vérrel kinyírja a rókákat.

A kutyákat tenyészti, betanítja és el is adja. A házban Jennifer Anistonnal készített képek lógnak a falon. A művésznő hosszú évekkel ezelőtt járt itt egy forgatáson (állítólag pár másodperces jelenet egy általam ismeretlen filmben, amint az útra tévedt birkák miatt megáll egy autóval) és összebarátkozott a statiszták gazdájával. Már a kölykök is ösztönösen terelik a birkákat, csak éppen nem arra, amerre a juhász gondolja. Így először három alap vezényszót tanulnak meg: jobbról, balról és felém. A vezényszavakat a juhász érthetetlenül mondja-kiabálja, de ez nagyobb távolságok esetén kevésbé hatékony, így inkább sípszóval adja az utasításokat. Később több vezényszót is megtanulnak és ahogy mi is láttuk, igen hatékonyan dolgoznak.

Már jön le a demo nyáj

Patthelyzet

Komplex feladat

A kis demo birkacsapatban volt egy jacob típusú példány is, amit négy szarvval ajándékozott meg a természet (alapból ilyen, nem a klónozás közben csúszott el). Ráadásul ez a jacob nemrég került a farmra, így többször autonóm törekvései voltak: néha nem akart szót fogadni és nekiesett a kutyáknak. De gyorsan belátta, hogy nem érdemes.

Jacob az egyik szökési kísérlet után

A zuhogó eső ellenére még sokáig néztük volna a terelést, de a gyerekek már nem bírtak magukkal, így inkább megnéztük a 3 hetes bárányokat.

A gyerekeket ezek is csak pár percig kötötték le, inkább egy kis patakban játszottak=totál összevizezték magukat. Jobbnak láttuk elköszönni Joe-tól és a kutyáktól, majd átöltöztettük a gyerekeket és preventív jelleggel szorosan az autóba szíjaztuk őket.

Következő program egy másfél órás hajókázás volt a Killary fjordon. A katamaránt épp hogy elértük, de rohanás után igen pihentető utunk volt. A hajón jófajta cheddar levest (halleves) eszegettünk és amennyire a felhők engedték, gyönyörködtünk a tájban.

Itt tenyészik a lazac

Közben egy félórás info blokkot is kaptunk a hangszórókon keresztül, amit a hajót elhelyezett tablók egészítettek ki kagylótenyésztéstől (termesztés?) természetrajzon át a történelemig. A torkolat közelében lazacfarmok mellett hajóztunk el. Visszafelé aztán a gyerekek átvették a hajó irányítását. Táti és Mimi udvariasan és félénken éppen csak fogták a kormányt, Matyku viszont gátlástalanul forgatta a kormánykereket és irányított a hajót a part menti sziklák felé.

Délután a Lonely Planet által ajánlott homokos partot (az időjárás miatt nem merem strandnak hívni) látogattunk meg. Isten háta mögötti, gyönyörű kis öblöt dobott az útikönyv, ahol a gyerekek jót homokozhattak végre (a játszótereken nincs homokozó). A hosszú hazaút csúcspontja az volt, mikor az autópályán áthajtottam egy döglött rókán.

Hagyományos ír parasztház

Olyan 20--25 fok hiányzott csak a fürdéshez

Brig a szögesdróton túl 

A bikát nem láttuk

Maguk az alkotók semmisítették meg a művet

Szinte Karib

 

OK, I decided to write the English version of the blog. Since my time is limited – and I am not a translator – I will write a brief instead of a word-by-word translation. Probably it will be better than Google.

So we spent the second weekend of April around Connemara. It is spring here, the weather is getting better and better – but still far from the spring in Florida or Abu Dhabi – and we start travel around the island. We choose Connemara because of the Connemarathon.

We spent the first day with travelling to Galway and looking around there (after picking up my starting kit for the race). The city is nice, strongly influenced by water, both sea and rivers. We visited the Galway City Museum, near to the Spanish Arch, which was interesting even for the kids (who were on the verge of going totally mad and losing control).  After walking around the shopping streets, we headed to west along the coast line and then turned north to the hills and mountains. We passed Maam Cross, the location of the finish line of the Connemarathon and drove the last section of the route just to get an idea of the elevation and the scene. The scene is beautiful: hills, mountains, creeks, moorlands, lakes and sheep everywhere (the green grass is very basic here). Unfortunately the weather started to turn bad. This is what I afraid of: I did not want to run 42k in rain and wind. It was snowing in the mountains during the night.

But the race next day was gorgeous thanks to the sunny and warm weather (that is changing very quickly and totally unpredictably here). I planned to keep 8 min/mile pace and finish in 3h30min, but I was able to run faster. I really enjoyed running here between snow-capped mountains and lakes, the beautiful view pushed my forward. Until half distance I run mostly by myself, just my family rolled beside me sometimes to support. At 21k I joined the crowd of the half-marathon which brought me hard time passing by them. Anyway I was OK until the last elevation around 22k where I did slow down significantly to 10 min/mile pace. But I had my Powerbar Gel, reorganized my thoughts and focused on the last few miles, keeping a good pace and finish the race. I did it in 3h17min with is my personal best, finished 24^th of 5XX and was very satisfied.

After the race we visited the Wool Museum in Neenaun and cruising to Cliffden afterwards. The trip itself was more interesting than the city, however it had many bike-friendly spots and a nice bay and tiny harbor.

Next they we planned to sail to Inisbofin Island but due to the nasty weather (as I said it is unpredictable!) we changed the plan. We visited the sheep farm of the Joyce Family. We had a great time talking abound sheep (have around 300 Scottish Blackface), sheep dogs (they breed and train border collies) and watching them working precisely in the field. The kids also had a great time playing in a creek and get totally wet. After changing the kids we left the Joyce Farm and drove to Neenaun to catch the cruiser boat on the Killary Fjord. We were able to see the scene from a different perspective and receive tons of information about the region. We also had a great cheddar soup (it is an Irish fish soup). After the kids drove back the boat to the port we headed to one of the most beautiful beaches (according to Lonely Planet) of the county. And yes, Lonely Planet had right: the beach (I would not call it beach at 10 Celsius degree) was really nice with fine, almost-white sandy, giving the chance the kids to build a castle (or something like that).