Családunk életében fontos szerepet játszanak a kerékpárok. Sokat használjuk őket közlekedésre és sportolásra egyaránt. Éppen ezért a kiutazás során fontos kérdés volt, hogy milyen bicajokat vigyünk magunkkal.

Fix pont a Giant bicajom volt, mivel itt is szeretnék versenyezni. Bár itt úgy tűnik kevesebb ösvény van és azok is messzebb vannak, remélem szép helyeken és jókat fogok tekerni. Erről később majd beszámolok.

Aztán jött még Brig Yuba cargobike-ja annak ellenére, hogy elég sok helyet foglal. Táti és Mimi bicajjal mennek majd iskolába, Brig pedig a Yuba-n viszi Matykut, és a többi cuccot. Bár mióta Matyku is bicajozik, egyre nehezebb beültetni a gyerekülésbe, nyilván ő is a többiekkel akar tekerni. Az elmúlt napokban a Yubával voltam bevásárolni (elég sok minden kell ahhoz, hogy egy háztartás a nulláról elinduljon). Erre otthon nem nagyon volt példa, mert a feltételek mások voltak. Ott inkább a 2 gyereket szállítottuk. De a bevásárlás igen szórakoztató ezzel, ráadásul nagyon sokat lehet bele pakolni. A bolt kb. 1 kilométer távolságra van, így az autó nyilván szóba sem jöhet. A cekkerhez meg még fiatal vagyok. A folyamat a következő: a bolt előtt leparkolom a Yuba-t. Egy mozdulattal leveszem a két, egyenként 90 literes táskát és átrakom őket egy bevásárlókocsira. Telepakolom a bevásárlókocsit. A pénztárnál már a táskákba pakolom vissza a cuccot, majd kitolom a teletömött táskákat a bevásárlókocsiban a bicajig. Ráakasztom a táskákat a bicajra. Bevásárlókocsi vissza és már suhanok is haza. Bónusz: visszafelé lejt az út.

Elhoztuk még a Kona vázra épített egysebességes igénytelen, randa, nemlopjákel kocsmabicajomat, amit napi közlekedésre használok majd. Erre most nem vesztegetem a karaktereket. Tipikus falusi korcs: az évek során feleslegessé vált alkatrészek egyesülésével született. Pénzt költeni rá csak végszükség esetén szabad.

Gyerekeknek nem hoztunk semmit. Ennek több oka volt.

Táti 20-as Hauser bicaja az elmúlt 2 év során nagyon jó szolgálatot tett, de eléggé le is amortizálódott és méretben is tovább kellett lépni. 24-es (kerékméret, inch-ben) bicaj kellett, valami jobb fajta. Otthon több versenyen láttam már egy nagyon szép Orbea MX24 bicajt, meg is néztem alaposan, próbáltam érdeklődni a tulajtól (illetve az anyukájától), hogy nem adják-e el a közeljövőben. De ott is nagy a család, még 1-2 gyereket ki fog szolgálni, évek múlva lesz csak felesleges. Persze nem csak ez a típus volt esélyes, néztem mást is a jobbak közül. Túrtam a netet, bújtam a használt hirdetéseket már nem csak otthon, hanem Dublinban is. Aztán végül találtam újat korrekt áron egy angol hálózat webáruházában, ráadásul Dublinban is van egy boltjuk. Megrendeltem azzal, hogy karácsony után Dublinban átveszem. Tátinak pedig beraktunk egy képet az új bicajról a fa alá. Már csak ezért is nagyon várta a kiutazást és mikor végre élőben is meglátta, akkor majd kibújt a bőréből (előző nap este én is ugyan ezt eljátszottam, mikor elhoztam a boltból). Szóval: könnyű, gyors, jó alkatrészek vannak rajta, reméljük tartós is lesz. Táti hihetetlen könnyen kezeli a „nagy” biciklit, nagyon gyors is vele, amikor a környéken teker. Persze majd terepen, fel-le is ki kell próbálni.

Mimi bicaja azt hiszem már több generációt kiszolgált a családban, örököltük. Úgy gondoltuk, hogy nem hozzuk el, majd itt veszünk neki valami hasonlót használtan, gombokért. Matyku – aki 2,5 éves kora óta kétkerekűn teker – bicaját még Floridában találtuk és importáltuk Magyarországra, az is olyan állapotban van már, hogy nem hoztuk ki. Itt is egy hasonlót akartunk venni használtan. Karácsony környékén kezdtem nézni a neten a használt hirdetéseket 12-es fiú és 16-os lány bicajt keresve. Bár volt viszonylag sok, az értékelhető példányok elég ritkák voltak. Január 3-án aztán útnak indultunk és az előző este lebeszélt két helyre elmentünk bicajt nézni Miminek. Ezek méretben sajnos nem voltak jók, ráadásul egyik sem „kontrás” volt, hanem elől-hátul patkófékek voltak rajtuk. Márpedig ezeket Mimi még nem tudja biztosan és megfelelő erővel kezelni. Szóval egy óra autózás után – az egyébként nagyon kellemes ír vidéken – nem tartottunk sehol. Hazafelé menet aztán megláttam egy kerékpárboltot és ha már ott voltunk, bementem szétnézni. Specialzed, Orbea és Giant márkákat árultak, elég jó készletük volt minden fajtából. Voltak gyönyörű Specialized Hotrock gyerekbicajok is a nekünk szükséges 12-es és 16-os kerékmérettel, kontrás kivitelben, de persze komoly áron. Már éppen jöttünk el, amikor rákérdeztem a használtakra. Éppen volt náluk egy lila 16-os és egy kék 12-es, amiket egy évet használtak – a nyomokból ítélve nem túl intenzíven – kitámasztókerékkel. Árat sem tudtak még rájuk mondani. Kértük, hogy találjanak ki valamit, ezalatt elmentünk ebédelni és közértbe (közért – ez milyen szó már?), utána vissza a kerékpárüzletbe. Mondtak egy számot, amiből kicsit sikerült alkudni. Aztán gondolkodtunk. És tovább gondolkodtunk. És megvettük őket. Karcmentes, új (svájci nyugdíjas orvos unokájától) állapotban, az eredeti ár kb. feléért. Így is többet költöttünk a projektre, mint amit terveztünk, de az első próbakörök után láttuk, hogy bőven megérte (aki ismer, az tudja hogy nálunk bármennyi pénzt megér egy szép bicikli). Ezekek a kis bicajok ugyanis tényleg gyerekeknek lettek tervezve. Sokkal könnyebbek az otthon használt példányoknál, a gyerekek sokkal biztosabban hajtják őket. Otthon például mindig probléma volt, hogy túl nagy ülés volt Mimi bicaján. Ezeken pont a megfelelő méretű (kicsi és még kisebb) ülések vannak. De maga a váz, a geometria, a pedálok, az alkatrészek is sokkal jobb benyomást keltenek. Nyilván nem szabad egy 10+ éves olcsóbb bicajt ezekkel összehasonlítani és nem is azt akarom mondani, hogy azok nem jók. Jók, hiszen Mimi és Matyku (meg korábban Táti és az ősök) nagy örömmel használták őket. De van jobb is, nyilván nem ingyen.

Táti – Orbea MX24 Dirt

Mimi – Specialized Hotrock 16

Matyku – Specialized Hotrock 12

Brig – Yuba Mundo

Miki – Giant Anthem X29 -1 és Kona Lanai SS Dublin Pub Special Edition

Szóval most teljes a flotta. Vagy mégsem?

Helyi újságban véletlenül észleltem, hogy cyclocross (CX) bajnokság lesz Dublin északi külvárosában. A cyclocross fura dolog. Eszköz: országúti bicaj enyhe terepre korcsosult változata, erős vázzal, erős kerekekkel, nagyobb teljesítményű cantilevel vagy tárcsafékkel. A pálya: kis területen fekszik, könnyen bejárható, nézőbarát, szériafelszerelése a sár, rövid, de igen meredek kaptatók, gyakran lépcsőt és mesterséges akadályokat is beraknak, ahol a bicajt vállra kell venni és futni (már aki még tud). A táv viszonylag rövid. Az eredmény egy látványos, pörgős verseny, amit városi környezetben (mint ez a park) is meg lehet rendezni.

Szóval eltekertem reggel a versenyre megnézni, megígérve, hogy ebédre otthon leszek. Aznap nem volt meleg, de jól felöltöztem, mindenre felkészülve vittem plusz ruhát is. Bámészkodtam, nézegettem a szép bicajokat, végigmentem a pályán.

Volt dudás. Nem tudom hogy került ide.

Az egyik szervező úgy gondolta, hogy az elmúlt napok esőzése nem generált elég sarat, ezért egy tűzcsap és egy tömlő segítségével próbált javítani a helyzeten.

Aztán megnéztem az első versenyt.

Aztán még elugrottam a közeli kisvárosba, hogy megnézzek egy kanapét. Az ugrás kicsit hosszúra sikerült, mivel útközben lepumpálódott az első kerekem. Amíg lehetett, addig nyélgázon tekertem, aztán tolás. Pumpa, CO, belső, folt, pénz, bankkártya otthon. Minek hordjam magammal, hiszen én SOHA nem kapok defektet. Szinte soha. Megnéztem a kanapét, OK. De hogy jutok haza? Ekkor kb 30 km-re voltam otthonról. Brigit nem akartam riasztani, mert a gyerekek délutáni pihenőjét rontottam volna el. Toltam. Az volt a terv, hogy visszamegyek a versenyre, ott megjavítom és húzok haza. Útközben találkoztam egy bringással. Hello! Pumpádvan? Nincs. Akkorszevaszbazzegmiértnemhordaszmagaddal? Toltam tovább. Hellopumpádvan? COpatronvan. Idevele. Tessék. Kösz. Ezzel kicsit sikerült fújni rajta. 5 perc tekerés nyélgázon, pulzus 300 fölött. Aztán megint tolás. Legalább pár kilométerrel közelebb. Újabb bicajosok, egy négyes csapat. Hellopumpátokvan? VanpumpaésCOis. Idevele. Tessék. Köszi. Most már 15 percet tekertem! De megint lepumpálódott. Nem gond, pár perc múlva utolért a négyes csapat. Ismét pumpálás következett. Az egyik srác egy belvárosi bringaboltban dolgozott. Odaadta a CO patronját. Azzal elmentem a belvárosi bicajboltig (közben pumpálás), ott leadtam a CO pumpát, ismét fújtam a gumiba, majd a hátralévő 9 km-t már nevetve letekertem. Kicsit lekéstem az ebédet. Összesen 70 km-t mentem, ennek egy jelentős részét lapos kerékkel (nyélgázon). Mondhatnám, hogy tudományosan felépített intervall edzés volt.

Sokat gondolkodtunk azon, hogy mivel utazzunk ki. Mindenképpen szerettünk volna olyan holmikat magunkkal hozni, amik már a kezdetekben megkönnyítik az itteni életünket. Persze olyan cuccokra gondoltunk, amik értékesebbek és viszonylag könnyen szállíthatók. Floridai tapasztalatokból kiindulva prioritás volt a konyhai eszközök (pl. AMC és Zepter edények) költöztetése, de természetesen a bicajok sem maradhattak itthon. A gyerekeknek próbáltunk minél több játékot elhozni annak érdekében, hogy minél otthonosabban érezzék magunkat dublini házunkban. Végül arra jutottunk, hogy én autóval, a többiek pedig repülővel utaznak.

Az autó egyébként is tényező volt: bár napi szinten nem terveztük az autózást, az itteni kirándulásokhoz mindenképpen szükség van egy autóra. Ha nem a sajátunkat hozzuk, akkor venni kell egyet vagy időnként bérelni. Venni csak valami olcsó használt jöhet szóba, amit itt viszonylag magas adó terhel, nem beszélve az esetleges magas javítási költségekről. A bérlés is viszonylag drága, különösen a nyári időszakban. Meg macerás is elmenni az autóért, visszavinni. Mindkét esetben be kell szerezni gyereküléseket is. Eközben a saját autónk otthon porosodott volna egy garázsban, ami nem tesz jót neki.

Szóval minden abba az irányba mutatott, hogy az autóval megyünk. Pontosabban csak én megyek, cuccokkal telepakolva. Úgy döntöttem, hogy nem Anglián keresztül megyek, hanem Normandiából közvetlenül Írországba kompozok. December 28-ra vettem jegyet. Ez azt jelentette, hogy 27-én hajnalban el kellett indulnom otthonról, hogy másnap délutánra biztosan odaérjek a kb. 1800 km-re lévő Cherbourgba. Az otthoni házunkból való kiköltözést már karácsony előtt megkezdtük, a karácsony is rohanással, pakolással telt, a szokásostól eltérően nem is otthon ünnepeltünk. Persze a rokonlátogatást sem hagytuk ki. Nem unatkoztunk az ünnepek alatt.

Minden terv szerint ment, 27-én hajnalban – az autó tetőig megpakolva – elindultam és hasítottam Franciaország felé. Itt az útvonal. Aznapra kb. 1200 km-t terveztem. Attól eltekintve, hogy Nürnberg után az erős havazás miatt 2 órát araszoltam az autópályán, az út kellemesen telt. Metz-ben aludtam, mondanom sem kell nem sok birkát számoltam elalvás előtt. Másnapra volt még 600 km, így ismét korán indultam, fagyban, néhol jeges úton. Úgy gondoltam, hogy Párizsban a két ünnep között nem lesz nagy forgalom, így nem terveztem kerülőt. Ez be is jött, gyorsan áthasítottam a belső gyűrűn és mentem tovább. Az idő is barátságosabb lett, az erős széltől eltekintve. Időben elértem a kikötőt, behajóztam. A komp azért jó, mert éjszaka megy, reggelre Írországba ér. Elfoglaltam a kabinomat, próbáltam ébren maradni, nem sok sikerrel. Az előző napok, hetek alatt nagyon lemerültem, így több, mint 12 órát aludtam. A nagy szél miatt az út elején eléggé lötyögött a hajó, de ez különösebben nem zavart.

Másnap reggel Rosslane-ban már csak egy 150 km-es út várt rám. Útvonal itt. Igaz, most már a másik oldalon közlekedve. Ez különösebb gondot nem okoz. Jobbkormányos autóval nehezen szoktam meg a váltót, a saját autóval erre nem kellett figyelni. Meg is érkeztem a Dublinba, a megbeszéltek szerint a házunk kulcsa a villanyóra szekrénybe volt rejtve. Gyorsan kipakoltam, összeraktam az egyik biciklit, majd elmentem adókártyát (vagy valami hasonló) igényelni a belvárosi hivatalba, mert itt sok mindenhez kell. Egy bökkenő volt csak: a bankkártyámat az utolsó tankolásnál egy francia benzinkúton felejtettem. Telefonálás, várakozás, majd újabb telefonálás után megadtam az angolul beszélő és segítőkész kútvezetőnek a dublini címem és elküldték a kártyámat. Mindenesetre 29-ét pénz nélkül kellett átvészelnem. Ez igazából csak akkor okozott kisebb gondot, mikor Benedek – korábban otthonról megrendelt és kifizetett – bicajáért mentem egy bevásárlóközpontba: majdnem behajtottam a pláza fizetős parkolójába. Végül pestiesen leparkoltam egy „alternatív” parkolóban (2x2 sávos út közepén vészvillogóval – na jó nem). Másnap pedig már mehettem is a reptérre a család másik részéért. 30-án már ismét együtt voltunk.

A repülőút sem volt eseménytelen. Az út kb. 3 óra, ráadásul késve indult a gép, beszállás után még jó ideig a földön dekkolt. Persze a gyerekeknek nyilán ilyenkor jut eszükbe pisilni (amikor még nem lehet). De ügyesek voltak, Matyi is tartotta a vizet. A levegőben természetesen a repülőben kakilást is ki kellett próbálni, mert az olyan izgalmas.