Július első hétvégéjét a sziget közepén töltöttük. Összekötve a kellemeset a hasznossal, a triathlon verseny előtt whiskey múzeumba látogattunk. Már megszoktuk, hogy itt is minden turistalátványosságnak rendelkeznie kell egy „leg”-gel. Ez esetben a legrégebbi, engedéllyel működő lepárló címet sikerült kitalálni. A korábban meglátogatott Jameson-hoz képest kevésbé profin tálalt, de ugyanakkor családias, életszerűbb és részben most is működő Kilbeggan Destilery azért is jó volt, mert magunk járhattuk körbe. A gyerekekkel pedig ez elég nagy előny.

A legenda szerint a víz melegítésére szolgáló tartályt a munkások néha fürdésre is használták „sajátos ízt adva ezzel a whiskey-nek”.

Hát az utóbbi időben jól elhanyagolódott a blog. De most, egy reptéren dekkolva próbálom behozni a lemaradást. Júniusban a Dingle félszigetre látogattunk. Többek által – pl. kösz Ági – erősen javasolt úti cél Írországban. A túra jól kezdődött, a szállásunkat nagy hüledezések közepette foglaltuk el: kilátás a tengerpartra, legelő, tehenek, ízlésesen és igényesen berendezett szobák – ez igen. A végtelen hosszúnak tűnő homokos tengerpartra a legrövidebb úton, tehenek között juthattunk el.

Persze sok időt nem akartunk a házban tölteni. Tanakodtunk, hogy melyik közeli szigetre menjünk kirándulni: a könnyen megközelíthető Blasket Islands-ra vagy a szebbnek ígérkező (világörökség, Star Wars forgatási helyszín), de nehezen megközelíthető és gyerekeknek nem ajánlott Skellig Michel-re? Végül a Blasket mellett döntöttünk és nagyon nem bántuk meg. Egy napi cuccal felpakolva, kellemes, fél órás hajókázás után érkeztünk a szigetre – ragyogó napsütésben.

A sziget a 70-es évekig lakott volt, aztán az ott maradt kevés lakost gazdasági (ellátási) okokra hivatkozva illedelmesen megkérték, hogy költözzenek egy nagyobb szigetre. Jelenleg egy meglehetősen mókás kávézó és egy hostel működik. Van viszont csodás tengerpart és csodás helyeken lehet sétálgatni. Mi – kávézó után – a tengerparton kezdtünk, majd jól ott ragadtunk egész délután. A gyerekek a 12 fokos hőmérséklet ellenére megmártóztak a vízben, majd vagy 10 km-t rohangáltak fel-le a hullámok elől menekülve. Ja meg persze homokcsúszdát is építettek. Én vittem magammal neoprén ruhát, hogy kicsit gyúrjak a nyílt vízi úszásra. Ment is kb 10 percig, aztán fókák személyében társaságom akadt, így a nagy edzés abbamaradt és inkább a fókákkal barátkoztam. A legkíváncsibb egyed 2 méter közel jött. Álltam és mozdulni sem tudtam. Persze nem is ajánlatos, mert az itteni fókák – annak ellenére, hogy elég nagyok, különösen a víz alatt szemlélve őket – félénkek és gyorsan odébbállnak, ha az ember hirtelen mozdulatot tesz. A szigetnek egy másik, turisták által nehezen megközelíthető részén szoktak tanyázni. Brig is lelkesen barátkozott, hasonló sikerrel. Szuper napunk volt.

Másnap meglátogattuk Dingle városában a helyi akváriumot, majd ismét hajóra szálltunk és az egyik legnagyobb helyi látványosságot, a delfint kezdtük üldözni. Elég komikus, amikor lelkes turistákkal teli hajók nyélgázon megindulnak az öböl túlsó felén felbukkanó delfin felé, hogy oda érve a delfin pár másodpercre megmutatja magát, lebukik és pár perccel később az öböl másik részén jön fel újra. És az egész kezdődik elölről. Hát, legközelebb valami ennél értelmesebb programot választunk.

Ha már itt voltunk, kihasználtam az alkalmat, és a szeptemberi Dingle Marathon útvonalát is bejártam bicajjal (véletlenül az is volt nálam). Ha jó idő lesz, akkor szuper lesz itt futni. A parti utakról gyönyörű a kilátás az óceánra, de a Conor Pass-on való átkelés nem randa. Brig a tengerparton mezítlábas futással ütötte el az időt.

Hazafelé megálltunk az egyik legmenőbb strandon, Inch Beach-en. Elég esős-borongós volt az idő, így a szörfözéshez nem volt túl nagy kedvünk.

Inkább továbbálltunk a Killarney nemzeti parkba, ahol egy skanzenben megnéztük, hogyan élt a parasztság a 100-150 évvel ezelőtt. A gyerekeknek vízhólyagosra simogatták az állatokat, sőt, még tehenet is fejtek (igen, Matyi is!!!).

Csakúgy, mint az Egyesült Királyságban, Írországban is nagy hagyománya van a fogadásnak. Legalább annyi fogadóiroda működik, mint kocsma és legalább annyira népszerű a fogadás, mint az ivás. Mi se otthon, se itt nem próbáltunk szerencsét, de azt elhatároztuk, hogy ló- és agárversenyre mindenképpen ellátogatunk. Májusban családi nap volt a hozzánk közeli Leopardstown lóversenypályán, így ellátogattunk a gyerekekkel.

Just like in the UK, betting has a long tradition in Ireland. They have as many bookmakers as pubs and they bet as much as they drink. We have never been trying betting, but decided to visit dog and horse races here in Ireland. We visited Leopardstown in May in their “Family Day” event to get a basic impression on racing.

Itt folyik a lovak bemelegítése és a levezetése. Az otthon általam megszokott hátaslovakhoz viszonyítva ezek hihetetlen vékonyak és erősek. Persze túl sok mindenre nem alkalmasak, elég nehezen kezelhetők. Ellenben gyorsak.

Warm up and cool down the horses here. They more skinny and strong than Brig’s horses. However they are good only for one purpose and difficult to ride them. But they are superfast.

A futam előtt felvezetik a lovakat.

Horses on display before the race.

A nagy, hivatalos fogadóirodák mellett a kis bukmékerek standjainál is lehet fogadni.

Private, small bookmakers.

A mezőnyt egy állatorvos is kíséri. Bukás vagy sérülés esetén azonnal ott van. A ló itt legalább olyan értékes, mint a zsoké, így nagyon vigyáznak rájuk.

The race is followed by this special ambulance car with a veterinarian. Probably the horses are as valuable as their riders.